Nothing...to you (Nu'est - Minhyun)

Sötét, nyomasztó csend uralkodott a szobában, amikor hirtelen felriadtam az éjjel kellős közepén. Testemet mindenhol hideg verejték borította, és a szám is teljesen kiszáradt. Szívem oly hevesen vert, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik a torkomon. Levegőt még mindig kapkodva vettem, hiába jöttem rá, hogy ismét csak egy rémálom volt. Ugyanaz, ami az utóbbi időben minden éjjel kísértett.

Mindig egy rét közepén álltam, és velem szemben álltál Te. A fű körülöttünk szépen csillogott a harmattól, ahogy a nap sugarai ráestek. Gyengéd szellő fújt, ami épphogy csak meglebegtette hajad és vékony, nyári szoknyád. Kezemben egy kis dobozkát tartottam, aminek tartalmára csak tippelni tudtam. Arcod mérhetetlen szomorúságot tükrözött, mintha már előre tudtad volna szándékom. Nyitottam a szám, hogy végre kimondjam azt az egyetlen szót, amire évek óta képtelen voltam, de nem jött ki egy hang se a torkomon. Próbálkozásomat látva egy könnycsepp gördült le a szemedből, és folyt végig az arcodon. Aztán mielőtt bármit is tenni tudtam volna, Te hátat fordítottál nekem, és elmentél. Utánad akartam menni, hogy megállítsalak, mert már láttam, hogy mi vár rád, de mozdulni se tudtam. Távolodó alakodat figyeltem, míg a szél el nem fújta azt, ezzel örökre kitörölve Téged az életemből.

Ezt az egyetlen álmot láttam minden áldott éjjel, hiába szerettem volna a legkisebb mozzanatát is elfelejteni örökre, mert még élt bennem a remény, hogy nem késő. Még élt bennem a remény, hiába utalt minden jel arra, hogy a kettőnk kapcsolatának vége. Még ha nem is szerelemedként, de én szerettem volna melletted lenni legalább barátként, hogy együtt osztozzunk minden örömön és bánaton, ahogy eddig is tettük. Szerettem volna veled sírni és nevetni, még akkor is, ha közben belülről majd’ szétvet a fájdalom, amiért képtelen vagyok arra, hogy kimondjam azt az egyetlen egyszerű szót: szeretlek.

Szerettelek, szeretlek és szeretni foglak örökre, még akkor is, ha már nem lesz világ a világ.

Csak ennyit kellett volna mondanom, semmi mást, és még ha el is utasítottál volna, én akkor is boldognak mutattam volna magam a kedvedért, mert tudom, hogy azt szereted, amikor az emberek mosolyognak. Így talán láthattalak volna még egyszer utoljára igazán jókedvűnek, mert többet nem lettem volna képes eléd állni, még ha leghőbb vágyam az is volt, hogy Téged láthassalak.

A valóságban azonban nem voltam ennyire bátor, hogy ezt megtegyem. Túl fontos voltál nekem ahhoz, hogy ezzel tönkre tegyem a kapcsolatunkat, és elveszítselek. Féltem, és még mindig félek attól, hogy az az egyetlen szó lerombolná a több éves barátságunkat, amit oly nehezen építettünk fel.

De vajon, csak nekem volt ez a kötelék oly fontos? Neked már egy cseppet sem számít? Ígéretet tettünk még régen, hogy örökre egymás mellett maradunk. Emlékszem, még Te vetetted fel az ötletet, amit kisujj esküvel is lepecsételtünk, de akkor most mégis miért Te vagy az, aki megszegi? Mi történt, amiért már egyáltalán nem állsz velem szóba? Hiába hívlak, nem veszed fel; hiába írok neked SMS-t, nem válaszolsz rá; hiába kereslek fel otthon, anyukád azt mondja, nem vagy otthon. Mégis mi vezetett arra, hogy eldobd magadtól a legjobb barátod?

Szerettem volna azt hinni, hogy mindez az én hibám, hogy túl átlátszó voltam, s Te észrevetted a valódi érzéseimet, de tudtam, ez nem így történt. Évek óta szerelemes voltam beléd, és Te egyszer sem vetted észre, pedig voltak olyan nyilvánvaló jelek is, amiket még egy bolond is észrevett volna. Azt persze nem tudtam, szándékosan hagyod-e figyelmen kívül ezeket a jeleket, vagy csak tényleg túl naiv voltál ahhoz, hogy rájöjj a jelentésükre, de nem is számított, mert még mindig a legjobb barátod lehettem. De most, hogy tudom, Te hagytál el engem, nem maradt nekem semmi, csak félelem, fájdalom, kétségbeesés és magány. Félelem, amiért már egyáltalán nem volt biztos, hogy a jövőmben is szerepelni fogsz. Fájdalom, amiért Te akarod elvágni a köteléket közöttünk. Kétségbeesés, amiért nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a viselkedést Tőled. Magány, amiért már nem vagy itt mellettem, egyetlen, igaz barátom.

Szívemet folyamatosan kétségek emésztették, amik az idő teltével egyre jobban megbélyegezték napjaim. Először, amikor elutasítottad a társaságomat, még biztos voltam abban, hogy semmi komoly nem húzódik a háttérben, de ahogy teltek a napok, amiket nélküled töltöttem, egyre halványabb lett a remény, hogy újra szóba állsz velem. Annyira szerettem volna, ha nem igaz az, ami már a nyilvánvalóbbnál is nyilvánvalóbb volt, ezért féltem, egyenesen rettegtem hallani a magyarázatod. Mégis vágytam arra, hogy megtudjam viselkedésed okát, mert akkor legalább megpróbálhattalak volna elengedni Téged, hiába tudtam, hogy ez számomra lehetetlen.

Csendben feküdtem az ágyamban az óra ketyegését hallgatva, ami az idő teltét jelezte. Nem tudtam újból lehunyni a szemem, mert rögtön megjelentél Te mosolygós arcoddal, ahogy régen mindig köszöntöttél, ezzel pedig rögtön elűztél minden álmosságot a szememből. Nem akartalak így látni, hogy tudom, a valóságban oly messze vagy már tőlem. A szakadék kettőnk között minden perccel egyre csak nő, míg lassan már visszafordíthatatlanul el nem távolodunk egymástól.

S míg én itt fekszem a sötét szobában, és rád gondolok, Te mit csinálsz? Kétségtelen, hogy Téged nem viselt meg ennyire ez az egész, mint engem, elvégre Te csak egy barátot vesztettél el a sok közül, míg én nemcsak az egyetlen olyan személyt, akire az életemet is rábíztam volna, hanem a szerelmemet is.

Akkora szükségem lenne most rád, hogy halljam a hangod, hogy lássam a mosolyod, de tudom, hogy ez már egy lehetetlen kívánság. Még ha sikerül is találkoznom veled, tudom, hogy már nem lennél ugyanaz, mint aki egykor voltál. Hiányod okozta fájdalom pedig minden perccel erősebb lett, ahogy szépen sorban eszembe jutott az összes emlékem, ami hozzád fűződik.

Visszatértem újból a múltamban, mivel csak ez nyújtott egy kevés menedéket a kegyetlen valóság magányossága elől, ám az igazság még itt is árnyként követett, hogy egy pillanatra se felejtsem el, már sose kaphatlak vissza. A kétségbeesés által szőtt hurok pedig oly szoros volt a nyakam körül, hogy még lélegezni is alig tudtam. Nem tudtam, mit tegyek, s Te se kerestél fel engem, hogy eláruld az okokat, amiért ezt tetted. Hiába voltam tisztában azzal, hogy mit kellene cselekednem, hogy nekem kellene Téged meglátogatnom, a félelem satuba szorította a kezeim.

Nem tudom, mikor ébredhettem fel, vagy hogy mióta feküdhettem az ágyban elmerengve, de már csak arra eszméltem fel, hogy a szobát koromsötétség helyett szürkés világosság uralja, s a szél süvítve veri az ablaküveget. Habár hó még nem esett, de kint bizonyára elég hűvös lehetett, elvégre egy téli reggel volt.

Újabb órák teltek el anélkül, hogy én észrevettem volna. Amióta nem voltál velem, s én csak a szobámban emésztettem magam, az időérzékem teljesen csődöt mondott. A nappalok összefolytak az éjszakákkal, az órák a percekkel, a percek a másodpercekkel, miközben egyre csak Te jártál a fejemben. Tudom, szánalmas voltam, viselkedésem méltatlan volt egy férfihoz. Gyáva voltam, és még mindig az vagyok, amiért nem volt merszem az igazság elé állni, és inkább elmenekültem. De vajon más mit tett volna a helyemben? Bevallotta volna az érzéseit, mielőtt ez megtörténik? De mi lett volna, ha a vallomás miatt ez sokkal előbb bekövetkezik? Így legalább volt még egy kis időm, amit veled tölthettem boldogságban.

Egyáltalán nem bántam meg, hogy elmulasztottam azt a sok esélyt, amit Isten küldött a vallomásomhoz. Ha visszamehetnék az időben, újból így cselekednék. De olyan önző voltam, amiért magam mellett akartalak tartani, hogy ezt érdemlem? Mit vétettem, amiért ilyen büntetést kaptam? A szerelem bűn? A barátság bűn? A ragaszkodás bűn? A boldogság bűn? Ha nem, akkor mond meg Istenem, hogy mit kellene tennem, hogy újra a legjobb barátjaként mellette lehessek?

Hirtelen hangos csattanás törte meg a csendet, ami a szobában uralkodott, tökéletesen kizökkentve engem ezzel a gondolatmenetemből. Tekintetemet lassan vezettem a hangforrás irányába, hogy kiderítsem, mi történt. Az ablak mindkét szárnya tárva nyitva állt, amin keresztül a kinti hideg beáramlott. Biztos a szél csapta ki – állapítottam meg, de komolyabban nem foglalkoztam vele. Nem volt se erőm, se kedvem felkelni, és becsukni azt. Egyáltalán nem érdekelt, ha a szoba teljesen kihűl, felőlem akár halálra is fagyhattam volna.

Habár ilyen gondolatokkal feküdtem az ágyban, mégis erőt vettem magamon, és kikeltem onnan. Lassan, nagyon lassan sétáltam oda az ablakhoz, közben pedig többször azt hittem, hogy összecsuklik a lábam, annyira erőtlennek éreztem magam. Mikor a célomhoz értem, megkönnyebbülten könyököltem rá az ablakpárkányra. Úgy éreztem, mintha több tonnás súly nehezedett volna minden végtagomra, s nekem nem csak pár métert kellett volna megtennem, hanem több ezret.

Az ablakot nem csuktam be rögtön, előbb még beleszippantottam a kinti levegőbe. Furcsa, ugyanakkor jó érzés volt végre valami változás a napjaimban. Eddig szinte el sem hagytam a szobám nyomasztó falait, de most, hogy ott álltam az ablaknál, és kifelé bámultam, késztetést éreztem arra, hogy kimozduljak végre. A sok-sok kétség, ami eddig a szívem emésztette, hirtelen mind eltűnt, mintha soha nem is lettek volna.

Pár percig még csendben álldogáltam egy helyben, aztán becsuktam az ablakot. Odaléptem a szekrényhez, és kikaptam egy-két ruhát, de nem is igazán foglalkoztam azzal, hogy passzolnak-e egymáshoz, vagy sem. Miután magamra vettem őket, megfordult a fejemben, hogy belenézek a tükörbe, de inkább még sem tettem. Nem akartam megpillantani, hogy hogyan nézek ki, egyáltalán nem akartam elriasztani magam a sétától a szemem alatti sötét karikákkal. 

Csendben hagytam el a házunkat, nem akartam nagy zajt ütni, mert akkor biztos jött volna az anyám, és rögtön újból felszaggatta volna a sebeket a szívemen a kérdezősködésével. Szerencsére egy lélekkel se találkoztam, míg ki nem léptem az ajtón. Ott egy pillanatra megálltam, mert megkönnyebbülés volt végre kimozdulni egy kicsit. Olyan volt, mintha minden eddigi problémám csak a szobámban lett volna olyan fájdalmas és reménytelen. De ahogy elszabadultam onnét, bátorságot, és egy kevés beletörődést éreztem. Végre készen álltam arra, hogy az igazság elé álljak, még akkor is, ha azt fogod mondani, hogy nem látjuk egymást többé.

Pár perc álldogálás után elindultam lassan valamerre, hiába tudtam, hova kellene mennem. Hozzád viszont nem akartam még menni, mert úgy éreztem, kell még egy kis idő, hogy fel tudjak készülni a válaszodra, mert habár sejtettem, mi az, kimondva attól az még mindig ugyanolyan fájdalmas marad.

Az utcán egy lelket se lehetett látni, eléggé kihalt volt minden. A szél továbbra is őrültek módjára fújt, a hajamba is többször belekapott, és teljesen összekócolta, de nem érdekelt. Az eget szürkés felhők borították, amikből lassan nagy pelyhekben kezdett el hullani a hó. Kezem beledugtam a kabátom zsebébe, miközben a hópelyheket figyeltem, ahogy lassan szállingóztak, hogy nem sokkal a földre érkezésük után el is olvadjanak. 

Habár céltalanul indultam el, lábaim automatikusan a Te házad felé vették az irányt, még ha nem is akartam rögtön oda menni. Minden lépéssel, amivel közelebb értem hozzád, egyre jobban elbizonytalanodtam abban, hogy valóban meg akarom-e tudni az igazságot. A félelem kezdett újból elhatalmasodni felettem, így minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy tovább bírjak menni.

A házatoktól nem messze álltam meg. Nem akartam túl közel menni, mert akkor még megláthattatok volna, becsöngetni pedig nem akartam, mert tudtam, hogy úgysem engednétek be – ahogy eddig egyszer sem. Jobbnak láttam, ha inkább a közelben várakozom, hátha akkor egyszer majd megjelensz, ahogy ki- vagy bemész.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amióta kint várakoztam, de eddig semmi sem történt. Csalódott voltam, de nem adtam fel. Ha nem ma, akkor majd holnap kiderítem – gondoltam magamban, majd már pont elindultam volna haza, amikor hirtelen kinyílt a bejárati ajtótok. Rögtön megörültem ezt hallva, de a mosoly szinte azonnal le is hervadt az arcomról, mert nem voltál egyedül. Egy fiúval voltál.

Hirtelen megvilágosodott előttem minden. Szívesen felnevettem volna kínomban, de azt meghallottátok volna, ezért inkább nem tettem. De azt látva, hogy kézen fogva elindultok valamerre, az eddig csak megrepedt szívem kezdett darabjaira hullni. A fájdalom most olyan erősen tért vissza, hogy azt hittem, meghalok. Alig bírtam levegőt venni, és neki kellett támaszkodnom az egyik ház falának, nehogy elessek.

Pár percig ha tartott ez a kis roham, utána összeszedtem magam, és utánatok indultam. Tudtam, hogy haza kellett volna most mennem, de én mégis követtelek titeket, még ha ez még nagyobb fájdalmat is fog okozni. Hogy miért tettem ezt? Magam sem tudom. Talán szerettem volna azzal áltatni magam, hogy nem igaz, amit láttam, bármennyire is biztos voltam az ellenkezőjében.

Nem is igazán figyeltem, hogy merre mentek, csak Téged láttalak. Arcod mérhetetlen szeretet tükrözött, kacajod pedig még mindig megmelengette a szívem, hiába tudtam, hogy nem nekem szól az. Látszott, hogy mennyire szerelmes voltál abba a fiúba, aminek örülnöm kellett volna, elvégre boldog voltál, de én inkább fájdalmat, irigységet és csalódottságot éreztem.

A legrosszabb mégis csak az volt, hogy egyáltalán nem látszott rajtad az, hogy megviselt volna a legjobb barátod hiánya. Habár neked nagyon sok közeli barátod volt, mégis én voltam az, akivel óvodáskorod óta majdnem minden nap együtt voltál, akit szinte már testvéredként szerettél. De ez az oly szoros kötelék úgy látszik, neked egyáltalán nem számított.

Amikor nem volt más, akkor jó voltam én is, de most, hogy van barátod, már nem kellek neked. Annyira szeretném azt kívánni, hogy Te is megtapasztald, milyen fájdalmas a viszonzatlan szerelem, de nem tudom ezt tenni. Örülnöm kellene, hogy boldognak látlak, de nem tudom teljes szívből ezt kívánni. Talán ha még melletted lehetnék, megpróbálnám megtenni a kedvedért, de így semmi értelme nem volt. A fájdalom akkor is megmaradt volna.

Minden nap eljöttem hozzád, és ti mindig mentetek valahova, ahová én követtelek titeket. Tudom, csak a szívem fájdítottam a látványotokkal, de mégis jól esett látni Téged, hallani a hangod. Elég bátorságot azonban nem tudtam összegyűjteni ahhoz, hogy számon kérjelek, egészen a mai napig.

Most is ott álltam a házatok közelében, és csak arra vártam, hogy ismét elmenjetek sétálni. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha szándékosan lennék itt. Véletlen találkozásnak akartam feltűntetni, de ahogy megjelentetek az ajtóban, és megcsókoltátok egymást, betelt a pohár, nem tudtam többé visszafogni érzéseimet.

Mérgesen mentem oda hozzátok, és választottalak szét titeket. Szorosan megfogtam a vállad, és magam felé fordítottalak, hogy a szemembe kelljen nézned. Láttam bennük a meghökkentséget és tanácstalanságot, ami miatt még csalódottabb lettem. Nem örültél, hogy láttál.

-            Beszélnünk kell – mondtam neked határozottan. Hangom még mindig dühösen csengett, amit hallva Te is összeszedted magad. Kitépted magad karjaim közül, és egy lépéssel hátrébb léptél. Megfogtad a másik fiú kezét, mintha ezzel azt akartad volna megmutatni nekem, hogy már van valakid, és én tűnjek el.

-            Ki ez a fiú? – kérdezte a barátod gyanúsan méregetve engem. – Ismered?

-            Nem – ráztad meg a fejed. – Soha nem láttam még.

Szemeim kikerekedtek a döbbenettől, és egyszerűen sokkolódtam. Az agyam teljesen leblokkolt, fogalmam sincs, hogy mit tettetek ezután, vagy hogy mondtatok-e egyáltalán még valamit. Csak ott álltam a házatok előtt mozdulatlanul, mert nem voltam képes arra, hogy felfogjam a történteket.

Jól hallottam? Letagadtad, hogy ismersz? A legjobb barátod voltam, akkor mégis mivel érdemeltem ki tőled, hogy eldobj magadtól, mint egy megunt játékszert? Valóban csak ennyit jelentettem volna? Az a sok boldog pillanat, amikor azt hangsúlyoztad, hogy soha nem fogsz elfelejteni, csak hazugság volt? Ott voltam melletted mindig, amikor szükséged volt valakire, nyugodtan kisírhattad a szemeid a vállamon, én mindig meghallgattalak, egyszer sem löktelek félre más programra hivatkozva. S habár Te soha nem voltál mellettem, amikor szükségem lett volna egy barátra, nem tettem érte szemrehányást, mert szerettelek, mert a barátom voltál. Már akkor sejtenem kellett volna, hogy nem jelentek számodra semmit.

A szívem már így is darabokban hevert, de Te még bele is döftél egy kést, csakhogy még jobban fájjon. Az összes eddigi tetted közül ez volt a legrosszabb, a legfájdalmasabb, hogy letagadtál engem. Sokkal jobb lett volna, ha azt mondod, ne találkozzunk többé. Akkor talán még nyugodt szívvel megtettem volna, mert biztos lett volna egy jó okod rá, de most a szívem megtelt gyűlölettel. Csakhogy bármennyire is szerettelek volna utálni Téged, nem voltam rá képes. Megvetettem magamat azért, amiért a rossz személybe szerettem bele, amiért nem voltam képes gyűlölni azt a személyt, akit kellett volna.

Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattam még a házatok előtt, a fejem egy idő után teljesen kiürült. Nem tudtam semmire sem gondolni, mert csak az a négy szó csengett folyamatosan a fülemben: Soha nem láttam még.

Ezek után kezdtem csak úgy érezni, hogy az alatt a sok-sok év alatt, amit együtt töltöttünk, nem ismertelek meg igazán. Azt hittem, már semmivel sem tudsz meglepetést okozni, de tévedtem. Most sikerült. De vajon csak megjátszottad magad régen? Folyamatosan hazudtál nekem? Vagy ennyire szerelmes voltál abba a fiúba, hogy még engem is eldobtál magadtól? Csalódtam benned, mélységesen csalódtam.

Nem tudom, hogy mikor vagy hogyan kerültem haza, már csak arra eszméltem fel, hogy a szobámban állok, és bámulok kifelé a fejemből. Sokféle érzés kavargott bennem, de mégsem éreztem igazán egyiket se már. Elveszett voltam, fogalmam sem volt, hogy most mit kellene tennem. Elfelejteni Téged? Igen, az lenne a legjobb, csakhogy képtelen voltam rá.

Oldalra fordítottam a fejem, így megpillantottam az ágyam mellett álló közös képünket. Boldogan mosolyogtunk rajta, s ezt a boldogságot látva hirtelen elöntött a méreg. Odaléptem az éjjeliszekrényhez, és dühösen lesöpörtem mindent róla, így az összes ott lévő tárgy a földre zuhant, a közös képünkkel együtt, aminek az üvege elrepedt kettőnk között. Ezt látva felnevettem kínomban, amiért tényleg minden azt hangsúlyozza, hogy mennyire eltávolodtunk egymástól, hogy már soha nem lesz a régi a kapcsolatunk.

Hirtelen felindulásból felkaptam a telefonomat, és előkerestem az íróasztalom fiókjából azt a fényképalbumot, ahová az összes közös képünket összegyűjtöttem. A fotóalbumot szorosan a mellkasomhoz szorítottam, s így mentem le a nappaliba, ahol a kandallóban a tűz ropogott. Leültem vele szemben, és kinyitottam az albumot.

El akartam égetni az összes emlékem, ami hozzád fűződött, hátha ezzel előbb el tudok szakadni Tőled, de ahogy megláttam az első képet még óvodáskorunkból, könnyek gyűltek a szemembe. Te voltál egész életemben az egyetlen személy, akit közel engedtem magamhoz, és lám, még Te is hátba támadtál, és elárultál. Jó érzés volt ezt tenni? Megkönnyebbültél, hogy már nem kell mellettem lenned, igaz?

Kivettem a legelső képet az albumból, hogy a tűzre dobjam, de mikor el kellett volna engednem, nem tudtam megtenni. Nem voltam képes arra, hogy elengedjelek, bármennyire is szerettem volna ezt tenni. Még mindig fájt, amit tettél, de túlságosan szerettelek ahhoz, hogy valaha is elfelejtselek. Talán sok év múlva már nevetni fogok a mostani szenvedésemen, de az első szerelem sebei örökre meg fognak maradni a szívemen emlékeztetőül.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amíg a földön ülve nézegettem a képeket, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy rezeg a telefonom az asztalon. Először nem akartam megnézni, hogy mi történt, de végül abban reménykedve, hogy Te voltál az, megnyitottam az SMS-t.

Valóban nem tévedtem, Te voltál az, s én már kezdtem azt hinni, hogy azt írod, nem volt igaz, ami történt, de az üzeneted első sorát elolvasva rájöttem, hogy pont az ellenkezője történt: az, amitől úgy féltem azóta, hogy először elutasítottad a társaságom.

„Minhyun, tudom, nem tehetem jóvá azt a szörnyű dolgot, amit ellened elkövettem, ezért nem is kérem, hogy bocsáss meg nekem. Ellenkezőleg, SOHA ne bocsáss meg nekem! Tudom, mennyire fájhatott, amit mondtam, de áldozatot kellett hoznom: vagy te, vagy Jonghyun, akibe már régóta szerelmes voltam, hiába nem árultam el neked. Lehet, sőt biztos, hogy később megbánom döntésemet, de most boldog vagyok vele, és minden jól megy közöttünk. Tudom, hogy most gyűlölsz, s ez így van rendjén, mert így talán sikerül előbb feldolgoznod az árulásomat, s elfelejteni engem. Mint egykori legjobb barátod, az az utolsó kívánságom, hogy soha többé ne gondolj rám, de ha mégis megteszed, utálj, gyűlölj és vess meg minden porcikáddal, mert így nekem is könnyebb lesz elengednem téged.”

A kést, amit eddig csak beledöftél a már így is darabjaira hulló szívembe, most még meg is forgattad. Még hogy gyűlölni Téged? Igen, én is ezt szeretném, de képtelen vagyok rá, mert szeretlek. De vajon tényleg nem jöttél rá, hogy én mit érzek irántad? Tényleg ennyire naiv voltál? Vagy ha észre is vetted, is vetted, könnyebb volt figyelmen kívül hagyni, mint az igazság elé állni, igaz?

Ezt az üzenetet elolvasva jöttem rá ténylegesen, hogy én soha nem jelentettem számodra semmit.