A kabócák dala (INFINITE: Woohyun+Hoya)

Tik-tak. Csak az óra ketyegése törte meg a csendet, ami a szobán uralkodott. Kintről halkan beszűrődött a kabócák éneke, és néha-néha a szelet is lehetett hallani, ahogy kicsit megrázza a faleveleket, s ahogy a résnyire nyitott ablakomnál a szélcsengő csendesen megcsendül.

Az ég tiszta volt, nem takarta el egy felhő sem a csillagokat és a Holdat. Az ágyból tökéletes rálátásom nyílt az égboltra, és nem is csináltam mást, csak bámultam a ragyogó pontokat a messzeségben. Hiába próbáltam nem gondolni a tegnapra, mégsem sikerült elűznöm annak az estének a képét. Hiába akartam azt hinni, hogy csak valami félreértés volt, nem tehettem meg. Szerettem volna megbízni benne, de képtelen voltam rá. És most, ahogy itt feküdtem a sötét szobában ezen a nyári estén, akaratlanul is eszembe jutott, hogy vele mit csináltunk itt, hogy mennyire biztonságban éreztem magam a karjaiban. Akkor teljességgel lehetetlennek tűnt az a gondolat, hogy ilyen csúnyán ér véget a kapcsolatunk, de most mégis itt tartottunk. Dühösnek kellett volna lennem rá, amiért ezt tette, de én ehelyett csak csalódottságot, szomorúságot és mérhetetlen fájdalmat éreztem. Olyan volt, mintha kitépték volna a lelkem egy részét, ami képtelen volt a másik fele nélkül létezni. Minden lélegzetvétel szörnyű kínokat okozott, mintha több tonnás súly nehezedett volna a mellkasomra.

Lehunytam a szemem, hogy végre megpróbáljak elaludni, de nem ment. Nem tudtam úgy csukva tartani őket, hogy ne láttam volna magam előtt az ő arcát, hogy ne éreztem volna karja melegét, hogy ne merültem volna el az emlékeimben. Féltem, hogy el fogom veszteni őt, és ahogy újra meg újra eszembe jutottak az együtt töltött idők, a fájdalom nem hagyott levegőhöz jutni.

Szemem a falióra mutatóira tévedt, ami lassan éjfélt ütött. Hamarosan huszonnégy órája, hogy nem beszéltem vele, és csak feküdtem az ágyban magamat emésztve. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem volt egy olyan tárgy, amiről ne ő jutott volna eszembe, ami ne hangsúlyozta volna hiányát. Szerettem volna felhívni, és megkérdezni tőle, hogy mégis mi volt az, de féltem a válaszától. Féltem, hogy már nem szeret, és nekem el kell majd viselnem, hogy többé nem lesz mellettem.

Ahogy telt az idő, egyre biztosabb lettem abban, hogy vége a kapcsolatunknak. Nem hívott azóta, hogy megláttam őket, de mindez ellenére a lelkem mélyén még élt a remény, hogy nem veszett el minden. És ahogy újra meg újra felrémlett előttem az arca, amikor hirtelen megjelentem előttük, teljesen elbizonytalanított.

Pont el kellett utaznom pár napra a nagyszüleimhez, ahova Hoya nem jöhetett velem. Habár kicsit szomorú voltam, amiért nem láthatom majd, nem gondoltam volna, hogy komolyabban baj fog történni ez idő alatt. Szerdán indultunk, és a tervek szerint péntekre már itthon is lettünk volna, így megnyugodtam, hogy még pont ott lehetek a péntek esti bulin, amin az egyik barátnőm születésnapját ünnepeltük volna meg.

Minden nap több órán keresztül beszéltem Hoyával telefonon, és habár éreztem a hiányát, ezek a beszélgetések sokat segítettek, és egyre jobban vártam, hogy újra láthassam. Pénteken később értünk haza, mint terveztük, de még így sem volt késő, hogy odaérjek a bulira. Gyorsan elkészültem, és olyan hajnali egy óra körül meg is érkeztem a barátnőm házába. Mindenki eléggé részeg volt már, és csak nagy nehezen jutottam át a tömegen, hogy megkeressem Hoyát. Barátnőm állítása szerint nemrég kint volt a teraszon, így rögtön odamentem, de nem láttam sehol. Csak csókolózó párokat találtam, és amikor már épp továbbálltam volna, megpillantottam őt, ahogy épp egy másik lánnyal volt. Ez a jelenet kardszúrásként ért. Elakadt a lélegzetem, és csak álltam ott teljesen ledermedve. Nem tudtam hova tenni a látottakat. Egyre inkább csak azt ismételgettem, hogy ez nem lehet igaz, hogy ez biztos nem Hoya, elvégre ő nem tenne ilyet. De abban a pillanatban, hogy megfordult, megpillantottam az arcát. Ő volt az. Ahogy Hoya is észrevett engem, arcán egyszerre több érzelem futott keresztül. Meglepettség, döbbenet, fájdalom, bűntudat, félelem. Nem tudtam mire vélni mindezt. Olyan sok kérdésem lett volna, amit meg szerettem volna kérdezni tőle, de nem mertem szólni bármit is. Csak sarkon fordultam és elfutottam.

Rögtön azután, hogy hazaértem, el is indultunk a nyaralónkba, ami egy erdő mellett feküdt nem messze a várostól. Nem akartam Hoyával találkozni, így ez volt a legjobb búvóhelyem. Eleinte egy kicsit dühös voltam rá, amiért rögtön kihasználta az alkalmat, hogy én távol voltam, de ezt az érzést gyorsan felváltotta a félelem. Szerettem, ezt a tényt semmi nem tudta megváltoztatni, de nem tudtam, mit csináljak.

Azóta, hogy megérkeztem, csak feküdtem a sötét szobámban az ágyon, és egy óra alatt annyit sírtam, mint egy évben nem szoktam. Könnyeim azonban gyorsan elapadtak, és nekem nem maradt más csak a fájdalom, ami a szívem marcangolta. Nem ettem egy falatot sem, ki sem mozdultam a szobából. Egyszerűen nem volt erőm arra, hogy bármit is csináljak. Nem akartam senkivel sem találkozni, csak egyedül szerettem volna lenni a gondolataimmal, emlékeimmel és fájdalmammal.

Eltelt még egy óra, mire annyi erőt összeszedtem, hogy ki tudjak kelni az ágyból. Ki kellett szellőztetnem a fejem, ezért úgy gondoltam, hogy sétálni indulok, hátha ezzel el tudom űzni a bizonytalanságot, ami tegnap este óta körüllengett. Felkaptam magamra egy kapucnis pulcsit, és csendben kiosontam a házból.

Szippantottam egy nagyot a levegőből, ahogy kiléptem a ház ajtaján. Kint csak egy kicsivel volt hűvösebb, mint bent, de mégis sokkal kellemesebb volt itt lenni, mintha továbbra is a négy fal között lettem volna. Egy kicsit felszabadultam, ahogy elszabadultam a nyomasztó falak közül, és már egy fokkal jobb kedvem lett.

Lassú léptekkel indultam el a kitaposott ösvényen. Nem tudtam, hova megyek, csak vittek előre a lábaim. Fejem teljesen kitisztult, ahogy ebben a békés környezetben sétáltam. A kabócák hangja megnyugtatott, és ahogy felnéztem az égre, csak a sötét messzeséget láttam, amit csillagok ezrei világítottak meg.

Nem messze a háztól, az erdő peremén van egy tó, amihez mindig is szívesen jártam, amikor itt voltunk. Most is odatartottam. Szerettem ott lenni, mert olyankor tisztán tudtam gondolkodni, nem zavart semmi. Abban reménykedtem, hogy ezúttal is segíteni fog, ha egy rövid időre kiülök a partjára.

Egy darabig nem igazán gondoltam semmire, csak gyönyörködtem a természet szépségében, de most megint eszembe jutott Hoya. Emlékszem, mennyire boldogok voltunk, amikor itt sétáltunk kézen fogva, és azt tervezgettük, hogy ideköltözünk. Aztán amikor megérkeztünk a tóhoz, leültünk a partjára, lábunkat a vízbe lógattuk, és fejem a vállára döntöttem. Nem szóltunk egy szót se, csak élveztük, hogy egymás mellett lehetünk.

Összeszorult a szívem, ahogy minden itt töltött emlék eszembe jutott. Szerettem volna vele lenni, vagy legalább látni, ha csak egy pillanatra is. Nem tudtam, mit csináljak, milyen döntést hozzak. Vajon szeret még? Folyton ez a kérdés lebegett a szemem előtt. A választ nem tudtam rá, de féltem beszélni vele. Féltem az igazságtól, ezért inkább elmenekültem. Nem akartam elveszíteni, de tudtam, ha nem csinálok semmit, el fogom. Rettegtem ettől a gondolattól, de nem volt elég bátorságom, hogy megkérdezzem tőle, szeret-e még. Kétségeim satuba szorították a kezem, nem engedték, hogy bármit is tegyek. Soha nem haragudtam rá, kész lettem volna akár most rögtön megbocsátani neki, de mi van, ha már nem szeret? Mi van, ha visszajön hozzám, és aztán újra megcsal? És mi lenne, ha nem bocsátanék meg neki? Elveszíteném, örökre.

Már nem jártam messze a tóparttól, amikor hirtelen valakinek a hangját hallottam meg halkan, ahogy a kabócák dalára énekel. Ahogy egyre közelebb értem, egyre tisztábban ki tudtam venni, hogy mit énekel.

„Még ha dühös is vagy és üvöltesz velem, nem bánom, mert az is a Te hangod. Kibírom és csendben hallgatom. Így élem túl.”

Megtorpantam, ahogy felfogtam szavai értelmét. Szívem összeszorult, ahogy újból eszembe jutott Hoya. Habár soha nem veszekedtünk, csak néha-néha voltak kisebb összezördüléseink, ez a pár mondat szíven ütött. Akkor is visszatértem volna hozzá, ha mindig megbántott volna, ha apró darabokra törte volna a szívem, mert szerettem. Ő volt a legfontosabb ember számomra az egész világon, és el sem tudtam képzelni a jövőmet nélküle.

Szemembe egy könnycsepp szökött, amit rögtön le is töröltem. Nem akartam sírni, de nehezemre esett visszafogni magam. Gombóc keletkezett a torkomban, és a mellkasom egyre nehezebbé vált. Ahogy a dal tovább folytatódott, egyre több és több könnycsepp gyűlt a szemembe, míg végül sírásban nem törtem ki. Leguggoltam, kezemmel átöleltem a térdem, és fejem lehajtottam. Annyira nagyon hiányzott Hoya, és ez a dal őt jutatta eszembe minden egyes szavával.

Nem tudom, meddig guggolhattam itt, de egy idő után azt vettem észre, hogy már nem sírtam. A dal, amit hallottam, már sokadszorra kezdődött el elölről, de én nem tudtam megunni. Nagyon szép volt, teljesen magával ragadott. Az énekes pedig olyan szépen énekelte, tele volt érzelemmel a hangja, ami még jobban magával ragadott.

Nagy nehezen felálltam, és elindultam a hang irányába. Nem tudtam, hogy ki lehetett itt ilyen későn, ezért gyorsítottam kicsit lépteimen. Nemsokára meg is pillantottam egy fiú alakját a tó partján ülni. Sötétbarna haja és fekete pólója beleveszett az est sötétségébe, csak fehér bőre világított kissé. Sötétbarna, már-már szinte fekete mandulavágású szemével a tó vizét figyelte, de mintha nem is ebben a világban járt volna. Szája automatikusan a megfelelő szavakat formázta, mintha már több éve csak ugyanazt hajtogatta volna.

Csendben közelítettem hozzá. Ötletem sem volt, hogy ki lehetett ő, és hogy mit kereshetett itt. Még soha nem találkoztam itt senkivel, amióta csak megvolt ez a nyaraló. Kiléte felől sok ötlet végigcikázott a fejemen, de nem gondoltam volna, hogy rossz szándékú. Békességet sugárzott magából, de mégis mérhetetlen szomorúságot. Mint aki már több ezer éve itt bolyong magányosan, és hiába keresi a boldogságot, nem találja.

Úgy nézett ki, mint aki teljesen elmerült a gondolataiban, ezért meglepődtem, amikor hirtelen abbahagyta az éneklést, és megszólalt.

- Szép esténk van, nemde? – kérdezte felém sem fordulva. Tekintetét továbbra is a tó vizén nyugtatta, ezért teljesen biztos voltam abban, hogy se nem látott, se nem hallott közeledni.

Már majdnem ott álltam mellette, amikor megszólalt, ezért megtorpantam. Körülnéztem, hátha mégsem nekem szánta a kérdést, de rajtunk kívül nem volt senki itt. Már épp válaszoltam volna neki, amikor újból megszólalt.

- Tudtad, hogy vannak kabócák, amik csak tizenhárom, illetve tizenhét évente bújnak elő? - Hangja kellemes volt, nem volt túl mély, de túl magas sem. – Ezek most a tizenhét éves kabócák. Őket szeretem a legjobban, szerintem nekik van a legjobb hangjuk.

Nem tudtam, erre mit válaszolhatnék, ezért továbbra is csendesen álldogáltam mögötte. Igazából, abban sem voltam biztos, hogy pontosan nekem szánta-e mondandóját. Jobbnak láttam hát, ha inkább nem szólok egy szót sem. Pár perc múlva azonban, miután a fiú is megbizonyosodott arról, hogy nem fogok megszólalni, hátrafordult, szemeivel egyenesen az enyémekbe nézett, fejével pedig intett, hogy üljek le mellé.

Némi habozás után úgy döntöttem, hogy leülök. Ezt látva a fiú enyhén elmosolyodott, majd újra visszafordult előre. Nem néztünk egymásra, szólni se szóltunk, csak ültünk egymás mellett saját gondolatainkba merülve. Pár percig csak a kabócákat hallgattuk, aztán a fiú megint rákezdett annak a szép dalnak az éneklésére.

Annyira szépen énekelte, hogy megint teljesen elérzékenyültem rajta. Szemeimmel felnéztem, hogy ne kezdjek el megint sírni, de csak nagy nehezen tudtam visszafogni magam. Szemem sarkából azonban láttam, ahogy a fiú szemei is csillogtak már. Nem tudtam, vele mi történhetett, de valamiért úgy éreztem, hasonló cipőben járunk.

A szám végére érve a fiú leheletnyi szünetet tartott, amit ki is használtam arra, hogy végre megszólaljak.

- Nagyon szépen énekelsz – dicsértem meg, mire a fiú egy másodpercre rám kapta tekintetét, majd újból a vizet kezdte el tanulmányozni. Mondani azonban nem mondott semmit, ezért én folytattam. – Még soha nem láttalak itt – jegyeztem meg. – De mit csinálsz itt ilyenkor?

- Ezt én is kérdezhetném – válaszolta szórakozottan. Arca egy pillanatra felderült, de aztán újból visszatért rá az a mérhetetlen szomorúság.

Újból csend telepedett közénk. Nem tudtam, mi történhetett vele, de jobbnak láttam, ha inkább nem feszegetem a témát, elvégre nem azért jöttem ide, hogy mások problémájával foglalkozzak. Tekintetemmel felnéztem a csillagos égboltra, és azt tanulmányoztam. Csillagképeket kerestem, de soha nem voltam jó abban, hogy bármelyiket is megtaláljam. Még a Göncölszekeret is csak segítséggel tudtam megtalálni.

- Szeretek itt lenni – törte meg hirtelen a csendet a fiú. Kérdőn fordítottam tekintetem rá, de ő továbbra is előre nézett. – Olyan nyugodt itt minden, hogy az ember minden problémáját elfelejti. A legszebb persze mégis csak este, amikor tiszta, csillagos az ég, és csak a tücskök vagy kabócák hangját lehet hallani.

Nem értettem, mire akart kilyukadni ezzel, ezért csak kíváncsian figyeltem. Ő azonban megint nem szólt többet. Egy darabig még hibátlan arcát tanulmányoztam, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem mond mást, elfordultam tőle. Pont abban a pillanatban, hogy tekintetem visszafordítottam az égre, egy hullócsillag hullott alá.

- Meghalt valaki – jegyezte meg a fiú, mire kihagyott a szívem egy dobbanást. Rögtön Hoyára gondoltam, de még mielőtt túlságosan pánikba estem volna, sikerült megnyugtatnom magam, hogy vele semmi sem történt. Azt azonban nem tudtam megakadályozni, hogy ne kezdjek el aggódni.

Ahogy így megjegyezte a fiú, eszembe jutott, ahogy pár hónapja Hoyával ugyanitt ültünk, és a csillagokat tanulmányoztuk. Hoya mutogatta nekem a csillagképeket, de én magamtól egyet sem tudtam megtalálni. Azon az estén láttunk egy hullócsillagot is - pont, mint most is. Akkor Hoya mondta ugyanezt, mint most a fiú. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor ezt meghallottam. Aztán persze Hoya elmagyarázta, hogy egy régi mondás ez, miszerint amikor egy hullócsillag lehull, valaki meghal.

- Gondolkodni jöttél ide? – fordította felém a fejét. Kérdésére bólintottam egy aprót, mire a fiú elmosolyodott. – Én is mindig idejártam, amikor bántott valami, vagy nyugtalan voltam – felelte halvány mosollyal. – Egyébként Woohyun a nevem.

- Én Yoo Jin vagyok - válaszoltam felé fordulva. Nevem hallatán Woohyun arca egy pillanatra elkomorodott, de utána rögtön újból semmi érzés nem volt látható rajta, csak tekintetét újra a tó vizére szegezte. Nem voltam benne biztos, de mintha egy könnycseppet láttam volna lefolyni az arcán.

Szerettem volna még megkérdezni tőle pár dolgot, de újból olyan volt, mintha egy másik világban járt volna. Először, amikor megláttam így, tényleg azt hittem, hogy egy teljesen más helyen jár, de most, hogy közelebbről is megfigyelhettem szemeit, rájöttem, hogy csak a múltban volt. Miért vagy ilyen szomorú? Bántott valaki? Szerelmi bánatról van szó? Nekem nyugodtan elmondhatod, mert ugyanolyan cipőben járunk. Ezt akartam mondani neki, de amint kinyitottam a szám, nem jöttek nyelvemre a szavak. Nem tudtam szavakba önteni az érzéseimet.

- Tudod, réges-régen volt egy lány, akit nagyon szerettem – kezdett bele Woohyun, miközben továbbra is a vizet bámulta. – Őt is Yoo Jinnek hívták, pont mint téged. Az idő, amit együtt töltöttünk, nagyon rövid volt, de ez volt életem legszebb időszaka. Nagyon boldogok voltunk együtt, soha nem veszekedtünk, soha nem voltak problémáink. Ő volt a legfontosabb számomra az egész világon, egy percet sem bírtam ki nélküle. Akkoriban azt gondoltam, velünk semmi rossz nem történhet, és örökre együtt leszünk. Egy esős napon azonban az egész életem romba dőlt. Emlékszem, nem beszéltünk meg találkozót arra a napra, de én meg akartam lepni, ezért elmentem hozzá. Az anyukája nem akart beengedni, azt mondta, hogy a lánya nincs otthon. Elhittem volna neki, ha abban a pillanatban nem hallottam volna meg az ő hangját. Nem volt hangos, de én bármilyen távolságból felismertem volna a jellegzetes hangját. Hiába kiabált utánam az anyukája, én nem álltam meg. Egyenesen berontottam a szobájába, ahol egy másik fiúval láttam csókolózni. Azt akartam hinni, hogy az csak egy rossz rémálom, de nem az volt. Teljesen összetörtem. Azon a napon vesztünk össze először és utoljára. Megtudtam, hogy mindvégig megcsalt, a kezdetektől az orromnál fogva vezetett. Bevallotta, hogy többször megcsalt, de azt állította, hogy szeret. Nem tudtam hinni neki, bármennyire is szerettem volna. Egyszerűen ellentétben álltak a szavaival a cselekedetei. Rögtön szakítottam is vele annak ellenére, hogy még ezek után is ő volt a legfontosabb számomra. Nem voltam rá dühös, egyszerűen csak fájt, hogy többé nem lesz mellettem. A szívem darabokban volt, nem voltam képes semmit sem csinálni nélküle. Egy este eljöttem ide, és minden problémám megoldódott – fejezte be a mesélést Woohyun. Szeme csillogott a könnyektől, és láttam rajta, hogy még mindig fájt neki ez az emlék.

Nem tudtam, mire gondolt azzal, hogy megoldódtak a problémái, de nem kérdeztem rá. Látszott rajta, hogy nem kellemes arról a napról beszélnie, ezért inkább nem kérdezősködtem tovább. Ehelyett vigasztalóan rátettem kezem a vállára, mire egy hálás pillantással fordult felém. Én viszont nem néztem rá, hanem az eget bámultam újból.

- Én is hasonló helyzetben vagyok. Láttam, ahogy megcsalt a barátom, de nem tudom, mit tegyek. Annyira szeretem, hogy nem vagyok képes elengedni őt, mégsem tudok benne már teljesen megbízni. Annyira kíváncsi lennék, hogy mi történt, de félek. Nem merem tőle megkérdezni, nem merem felelősségre vonni, mert attól tartok, hogy elvesztem – sóhajtottam fel, mire most Woohyunon volt a sor, hogy vigasztalóan megsimítsa a vállam.

- Tudod, hogy mit tanultam meg annak az esetnek hála? – kérdezte Woohyun. Kíváncsian fordítottam a fejem felé, és vártam, hogy folytassa. – Hogy soha nem szabad feladni a reményt, hogy akkor is tovább kell küzdeni, ha már mindenki más feladná. Nem szabad kibúvót keresni, hanem szembe kell nézni az igazsággal, még ha az fáj is. Én azon az estén elmenekültem, feladtam, pedig ha kicsit tovább kitartottam volna, akkor még most is boldogan élnék valahol azzal a lánnyal.

Szíven ütöttek Woohyun szavai. Annyira igaza volt, hogy elszégyelltem magam, amiért elmenekültem. Ha igazán szeretném, akkor bármit el tudnék viselni. Ha már nem szeret többé, akkor is boldognak kellene lennem, amiért őt boldognak látom. Mi értelme lenne magam mellett tartani, ha ő már nem szeret? Nem vagyok annyira önző, hogy figyelmen kívül hagyjam az ő érzelmeit. Ha ő már nem szeret, akkor el kell fogadnom.

Reggel a nap meleg sugarai ébresztettek, ahogy beáradtak az ablakon keresztül a szobába, elárasztva azt fénnyel. A szél langyos fuvallatai simogatták arcom, ahogy a még mindig résnyire nyitott ablakon keresztül befújt.

Még pár percig csak feküdtem így, élvezve a kellemes időt. De abban a pillanatban, hogy eszembe jutottak a tegnap este történései, rögtön felültem. Szememet először bántotta a hirtelen támadt fény, de még így is egyből megtaláltam a telefonom. Ujjaim automatikusan Hoya számát hívták, és a szívem a torkomban kezdett el dobogni, ahogy a készüléket a fülemhez emeltem. Hoya az első csengés után felvette. Hangja álomittasan csengett, én mégis kihallottam belőle a fáradtságot és fájdalmat.

- Yoo Jin? – kérdezte óvatosan, mire elmosolyodtam. Annyira jó volt újra hallani a hangját, annyira jól esett vele beszélni, mintha már ezer éve nem találkoztunk volna, pedig alig telt el egy nap azóta, hogy legutoljára láttam volna.

- Találkozzunk – vágtam rá körítés nélkül. Szívem egyre hevesebben kezdett el verni, ahogy a válaszára vártam. Féltem, hogy vissza fog utasítani, de tudtam, ha nem próbálom meg, akkor tényleg elvesztem.

- Sajnálom – felelte válasz helyett. Hangja tele volt fájdalommal, amitől összeszorult a szívem. Habár látni nem láttam, de hallani is elég rossz volt ilyen állapotban. – Egyszerűen úgy sajnálom, Yoo Jin. Megértem, ha azok után nem hiszel már nekem és szakítani akarsz velem, de én tényleg szeretlek, még mindig. Tudom, semmivel nem tehetem jóvá, amit ellened vétettem, már azon is meglepődtem, hogy most felhívtál. Mielőtt viszont letennéd, el szeretném mondani, hogy mi történt akkor. Nem tudom, mi volt velem. Ott volt az a csaj, aki egyszerűen nem tudott békén hagyni, hiába küldtem el folyton, miközben rád vártam. De tudod, milyen vagyok. Mivel kitartó volt a lány, nem volt szívem újból visszautasítani, ezért hagytam, hogy mellettem maradjon, és beszélgessünk. Aztán egyszer csak hozott nekem egy italt, amibe valószínűleg öntött valamit. Egyszerűen nem emlékszem, hogy mit csináltam, tisztára ködös volt akkor az agyam. Csak arra eszméltem fel, amikor már ott voltam a teraszon vele, és megjelentél te. Fájdalmas arcod egy pillanat alatt kitisztította a fejem. Tudom, elég gyenge kifogás ez, és hogy nem fogsz nekem hinni, de ez az igazság – mondta, majd mondandója végére érve elhallgatott. A válaszomra várt, de én nem tudtam, erre mit mondjak. Annyira megkönnyebbültem, mintha több ezer kő esett volna a szívemről.

- Találkozzunk – ismételtem el újból.

- Mi? – kérdezett vissza Hoya meglepetten.

- Nem hallottad? Nem fogom elmondani még egyszer! – válaszoltam, miközben magamban szélesen mosolyogtam. Ha akartam volna se tudtam volna letagadni, hogy mennyire boldog voltam.

- Nem értem – felelte Hoya, mire felnevettem.

- Ha délre nem leszel itt a nyaralónknál, akkor teszek róla, hogy tényleg megbánd, hogy belém szerettél! – fenyegettem, mire most Hoyán volt a sor, hogy nevessen. Egy megkönnyebbült, de felettébb boldog kacaj volt ez.

- Értettem, főnökasszony! – válaszolta, majd kinyomta a telefont. Még kellett pár perc, mire tényleg felfogtam, hogy mi történt.

Hoya tényleg szeretett még. Hirtelen túlzásnak tűnt minden kétségem, amik az este még majd széttépték a szívem. Annyira bolondnak tűntem így visszagondolva, hogy akár egy percig is kételkedni mertem Hoyában és a szerelmünkben. Persze Woohyunnak köszönhettem azt, hogy most újra együtt lehetek Hoyával. Ha ő nem lett volna, akkor lehet, hogy továbbra se lett volna elég bátorságom, hogy Hoya elé álljak.

Szerettem volna Woohyunnal újból találkozni, hogy köszönetet mondhassak, de hiába kérdeztem meg anyától, hogy ismer-e egy Woohyun nevű fiút, aki valószínűleg itt lakik a közelben, nem tudta, kiről beszélek. Anya úgy gondolta, hogy csak álmodtam az egész találkozást vele, de túl valóságos volt ahhoz, hogy így legyen. Aztán anya elmesélt egy mendemondát egy fiúról, aki évekkel a születésem előtt élt itt, ebben a nyaralóban. Azt beszélték róla, hogy öngyilkos lett a tóban, habár erre bizonyítékot soha nem találtak. De azóta az eset óta egy furcsa fiú kísért a tó környékén, és segít a szerelmi problémákkal szenvedőknek.